Hogyan épít világszintű sportot egy 5,9 milliós ország? – Interjú a Daniasport.hu alapítójával (1. rész)

Hogyan képes egy mindössze 5,9 milliós ország futószalagon szállítani a klasszis sportolókat – a futballtól és a kézilabdától kezdve a kerékpársporton át egészen az NHL-ig? Mi a titka annak a rendszernek, ahol az irodai dolgozó és a villanyszerelő munka után együtt edzi a gyerekeket, és miért a civil társadalom ereje működteti az északi csodát?

Nagyszabású, háromrészes interjúsorozatunk első fejezetében a több mint húsz éve Dániában élő Orvos Andrással, UEFA B-licences labdarúgó edzővel, a Daniasport.hu alapítójával beszélgettünk a skandináv modell alapjairól, a mindent átható feedback-kultúráról és az önkéntes munka megfizethetetlen erejéről.

Mikor és milyen céllal indult a Daniasport.hu, és mi az oldal legfőbb küldetése?

Nyolc évvel ezelőtt indult el az oldal. Először valójában a dán fociról szerettem volna egy kis Facebook-oldalt létrehozni, de mivel a feleségem profi kézilabdázóként szerződött ki Dániába, rengeteg mérkőzésre jártunk. Követtem az ő pályafutását és magát a sportágat is. Kint élve folyamatosan a helyi sajtót olvastam, a dán tévét néztem, és innen jött az ötlet, hogy szélesebb körben is beszámolhatnék az ottani sportéletről. Úgy éreztem, a Daniasport remek kezdeményezés lenne, ahol a futball mellett színes skandináv hírekkel egészíthetem ki a palettát.

Volt azonban egy másik motivációm is: azt tapasztaltam, hogy Magyarországon rendkívül keveset tudunk a skandináv sportolókról. A tévétársaságok ugyan közvetítették a mérkőzéseket, a szurkolók ismerték a neveket, de a felszínen kívül semmi többet nem tudtak róluk. Úgy gondoltam, sokkal közelebb hozhatnám ezt a világot a hazai közönséghez, ha a száraz statisztikák mellé valódi háttértörténeteket és emberi sorsokat tudnék társítani.

Dánia mindössze 5,9 milliós lélekszámú ország, ennek ellenére kézilabdában abszolút nagyhatalom, és labdarúgásban is évtizedek óta stabil résztvevője a világversenyeknek. Mi a dán titok? Mi teszi annyira egyedivé ezt a rendszert?

Gyakran teszik fel nekem ezt a kérdést, de szerintem klasszikus értelemben vett titok nincs. Sokkal inkább a sport rendkívül mély társadalmi beágyazottságáról van szó: Dániában a sport és a civil társadalom egy levegőt szív. Ahogy fejlődik a társadalom, úgy lép szintet a sportjuk is, miközben folyamatosan azt kutatják, hogyan lehetne még hatékonyabb a rendszer, és hogyan javíthatnák a lakosság általános egészségi állapotát.

Amióta több mint húsz éve kint élünk, azt látom, hogy bár vannak strukturális változások – például a labdarúgásban a taktikai, infrastrukturális vagy éppen technológiai innovációk –, de maga a széles bázis azóta is ugyanazon elvek mentén működik. A dán rendszer igazi ereje a hatalmas tömegbázisban rejlik: a legkisebb helyi klubokból, mikroközösségekből nőnek ki a későbbi zsenik.

Ha számszerűsíteni akarjuk ezt a sikert, a labdarúgás és a kézilabdázás adatai egészen elképesztőek: jelenleg 405 profi labdarúgójuk játszik külföldön (a férfi és női szakágat egybevéve). Ebből 55-en a topbajnokságokban szerepelnek, de ha az angol Championshipet is hozzáadjuk, ez a szám bőven 60 felett van.

Az edzőexportjuk is kiemelkedő: vannak edzőik, akik topligákban edzősködnek, Premier League-ben vagy épp a Bundesligában, a kézilabda-trénereiket pedig a világ minden tájáról – így Németországból és Magyarországról is – keresik. Dánia tehát nemcsak elit játékosokat, hanem elit szakembereket is képez.

Ez a magas szintű sportkultúra ráadásul nem korlátozódik két sportágra. Ott van a jégkorong, ahol folyamatosan 7-8 játékosuk szerepel az NHL-ben, Jonas Vingegaard révén kétszeres Tour de France-győztest adtak a világnak, és teniszben is volt már világelsőjük Caroline Wozniacki személyében. Dániában azok a sportágak virágoznak igazán, amelyek képesek piaci alapon, önfenntartóan működni; ezekbe tudást ölnek, invesztálnak. Olyan sportágakban vannak jelen, amelyeket a világ nagyvállalatai is örömmel szponzorálnak, mert üzleti potenciált látnak benne – ez nyilván egy vívásban vagy egy dzsúdóban nincs így.

Jól gondolom, hogy a dán sikerek túlmutatnak a sport szakmai részén, és az eredményekben a pozitív megerősítésre építő északi mentalitás is kulcsszerepet játszik?

Abszolút, a kettő kéz a kézben jár. Ha a hazai viszonyokkal hasonlítom össze, sokszor az az érzésem, mintha nálunk a sport és a civil társadalom külön levegőt szívna. Dániában viszont megvan a szinkron: ha egy munkahelyen a vezetőkkel a hatékony visszajelzésről (feedback) beszélgetünk, majd elmegyek az UEFA-tanfolyamra, azt tapasztalom, hogy az edzőképzésen is pontosan ugyanarról a feedback-kultúráról van szó. Teljes az átjárás a hétköznapi élet és a sport között.

Ez a közös modell pedig alapvetően a pozitívumokra épít. A dánok vallják, hogy a sikeres megoldásokból is rengeteg tanulnivaló van, ezért kiemelten fontos észrevenni és tudatosítani a jót. Persze a hibák felett sem hunynak szemet, de teljesen másképp tálalják őket: a hangsúlyt nem a számonkérésre vagy a bűnbakkeresésre, hanem a fejlődési lehetőségre helyezik. Emellett a kudarcokat is gyorsan elengedik. Úgy vannak vele, hogy az élet szép, és a sporton kívül is rengeteg dolognak lehet örülni. Tudatosan a pozitívumokra fókuszálnak, hiszen a sport már csak olyan: néha nyersz, néha kikapsz.

Ahol az év önkéntese nagyobb tapsot kap, mint a sztárok

Dániában és a többi skandináv országban rendkívül sok önkéntes dolgozik a csapatok mellett. Milyen feladatokat látnak el ők a mindennapokban, és mekkora szerepük van abban, hogy az északi országok sportja ennyire versenyképes nemzetközi szinten?

Ez a skandináv kultúrának egy egészen elképesztő szelete. Nemrég ültünk egy rendezvényen a saját egyesületemnél – amely egy patinás, százéves klub –, ahol felszólaltak a helyi nyugdíjasok, és elmondták, milyen nagyszerű dolog ezt a kultúrát továbbadni, és ezzel segíteni a gyerekeket. Dániában az emberek társadalmi munkában edzősködnek, elnökölnek, vagy épp szponzoroktól pénzt gyűjtenek a gyerekek versenyeztetésére. Maximum némi útiköltség-térítést kapnak, semmi mást, és ezeket a feladatokat teljesen a heti 37 órás főállásuk mellett végzik el.

A szülőket is aktivizálják a klub életében, ezért olyan feladatokra jelentkezhetnek, mint hogy gyümölcsöt vagy sütit hozni a gyerekeknek a meccsekre, a felnőtteknek pedig kávét főznek. Vagy épp elvállalják a logisztikát: ha el kell utazni mondjuk 100 kilométerre, akkor a szülők egymás között osztják fel a fuvart, ők oldják meg az utazást, ezzel is tehermentesítve a klubot. Ha pedig tornát rendezünk, van, aki a mosdók tisztaságára figyel, mások már előző nap mennek sátrakat építeni. Ha a gyerekek egy iskolában alszanak a torna alatt, akkor ott vigyáznak rájuk éjszaka, és ők készítik a reggelit is.

Hogy mekkora munkáról beszélünk? A feleségem egy meglehetősen nagy kézilabda-klubnál társadalmi elnökségi tag. Ott az elnök elmondta nekik, hogy kiszámolta: egy évben a szülők annyi önkéntes munkaórát tesznek bele a klub életébe, hogy ha mindezért fizetni kellene, az egyesületnek 7-8 teljes állású, napi 8 órában foglalkoztatott alkalmazottat kellene bérbe vennie.

A piramis alja is pontosan így épül fel: amikor a gyerek először lemegy focizni, a szülő lesz az edzője – szintén ingyen. Ha van benne ambíció, a klub segítségével elkezdi képezni magát, elvégzi az UEFA C1, C2, C3 tanfolyamokat, és ahogy a gyerekek nőnek, úgy lépked ő is feljebb a ranglétrán. Nagyjából 13–14 éves korig működik ez így, ekkor válik el, hogy ki az, aki képes akadémiai szintre lépni, de még az akadémiákon is rengetegen dolgoznak félállásban.

Ha jól értem, a dán sport enélkül a hatalmas civil bázis nélkül képtelen lenne nemzetközi szinten ennyire versenyképes lenni. Ez a rendszer igazi alappillére?

Ez így van, ez az alappillér, enélkül nem megy. Január elején szokott lenni sportgála, és ott a legnagyobb tapsot hagyományosan mindig az Év Önkéntese kapja. Nem az elitsportoló – előfordul, hogy a sztárok díjat sem kapnak –, hanem az a civil, aki önzetlenül a legtöbbet tette a közösségért. Ez a szemlélet náluk apáról fiúra száll, a gyerekek ebben nőnek fel, így számukra teljesen magától értetődő, hogy a társadalomért tenni kell.

A fiam most nyolcadikos, és van egy iskolai projektjük, aminek a keretében valamilyen önkéntes munkát kell végezniük. Ők a társaival most azt választották, hogy a feleségem kézilabda-klubjának a honlapját kezelik: felteszik a meccseredményeket, hétvégi beharangozókat írnak, és szórólapokat készítenek, hogy minél többen jöjjenek ki a csarnokba. Szóval a dán gyerekek már 13–14 évesen, a gyakorlatban tanulják meg, mit jelent ingyen, a saját közösségükért dolgozni. Ebből a bázisból pedig egyenes út vezet oda, hogy felnőttként ők is teljesen természetesnek vegyék: ha a gyerekük lejár sportolni, nekik is be kell állniuk segíteni a vonal mellé.

(A beszélgetés következő részében rátérünk a magyar és a dán utánpótlás-nevelés közötti éles különbségekre, a dán „Lego-elvre”, a korai eredménykényszer buktatóira, és arra, hogyan épít Dánia stabil bázist ott, ahol Magyarország csak magányos bástyákat emel.)

Kiemelt kép forrása: mlsz.hu