Magyar válogatott: a megújulást az utánpótlás-nevelésnél kellene kezdeni – interjú a magyarvalogatott.hu alapítójával

A magyar válogatott szereplése, a szövetségi kapitány szakmai döntései és a nemzeti csapat jövője folyamatos viták tárgya a szurkolók körében. De hol húzódik a határ a reális elvárások és a magyar futball lehetőségei között?

A drámai körülmények között elbukott vb-selejtező, a tavaszi útkeresés és a sérüléshullámmal sújtott, ám Nagyszombatban fontos győzelmet hozó őszi Nemzetek Ligája-szereplés rengeteg kérdést vetett fel Marco Rossi csapatával kapcsolatban. Hol tart most a magyar válogatott? Valóban elfáradt a kapcsolat a szövetségi kapitány és a keret között, vagy a problémák mélyebben, az utánpótlás-nevelés alapjainál keresendők?

Végh Andrással, a magyarvalogatott.hu alapítójával és szerzőjével végigvettük az elmúlt év legfontosabb tanulságait, az egyéni teljesítményeket, a taktikai dilemmákat és a novemberi Nemzetek Ligája-mérkőzések előtti várakozásokat. András az idei nyolc válogatott mérkőzésből hetet a helyszínen tekintett meg, Facebook-oldalát pedig immár több mint 7500-an követik.

Tavaly novemberben Írország ellen drámai körülmények között buktuk el a vb-selejtezőt, így sorozatban a tizedik világbajnokságról is lemaradtunk. Mekkora csalódásként élted meg a történteket?

Fájt, rettentően fájt a kapuban elbukni, de megmondom őszintén, két okból nem dőltem a kardomba.

Egyrészt azt láttam, hogy alapvetően a csapatunk jól játszott azon a meccsen is, és elégedett voltam az egész őszi szerepléssel. Tény, hogy volt balszerencsénk, voltak kihagyott ziccereink, rossz megoldásaink, volt meggondolatlan kiállításunk, ami rányomta a bélyegét az eredményességünkre.

Másrészt a futball ilyen. Egyszer ad, egyszer elvesz. Izland ellen 2020-ban nekünk volt szerencsénk a kulcsmomentumokban, ezúttal az ellenfélnek. Ne felejtsük el, hogy még két kőkemény pótselejtező is várt volna a csapatra. A mai magyar válogatott nagyjából a cseh és a bosnyák válogatottal van egy szinten – mindkettő büntetőkkel jutott ki a világbajnokságra. Ez meg lottó kategória.

Az egyetlen dolog, ami nem tetszett, hogy Örményországon kívül minden ellenfelünktől 2-3 gólt kaptunk, az pedig sok. Ha valamin, akkor ezen ment el a vb-szereplés. Ez az a mutató, ami sokat romlott a korábbiakhoz képest.

A kiesés után sokan Marco Rossi távozását követelték. Te indokoltnak tartottad a kritikákat, vagy inkább a szövetségi kapitány melletti kiállást és a stabilitást tartottad fontosnak?

Eljött az a pont idén ősszel, a két Nemzetek Ligája mérkőzés után, hogy én is elgondolkodtam azon, szükség van-e a váltásra. Túl sok lett a hullámvölgy a 2024-es Eb óta, és szakértők is egyre többet hangoztatják, hogy elfáradhatott a kapcsolat kapitány és csapata között. 8 év tényleg nem kevés idő.

Ugyanakkor Rebrov, aki képbe került, mint lehetséges alternatíva, sem biztos, hogy a sikeres jövő záloga. Bár a Fradival példátlanul eredményes volt, engem nem kápráztatott el az ukrán válogatott teljesítménye az elmúlt időszakban. Pedig az a keret jobb, mint a magyar – mondom annak ellenére, hogy Nagyszombatban mi nyertünk.

A nagy talány számomra az egészben az, miért nem tud a válogatottunk úgy játszani minden mérkőzésen, mint legutóbb Ukrajna ellen a második félidőben. Miért vannak szakmailag szinte értékelhetetlen, “átaludt” játékrészek, teljesen kiszámíthatatlanul váltakozva. Ha ezen – és a kezdeményezőképességen – tudnánk javítani, előrébb léphetnénk.

A tavalyi csalódás után az új esztendő már az újrakezdésről szólt. A tavaszi négy felkészülési mérkőzésen Szlovénia, Görögország, Finnország és Kazahsztán ellen lépett pályára a magyar válogatott. Mennyire voltál elégedett a látottakkal?

Elégedett voltam is, meg nem is. Tetszett, hogy Rossi rendbe rakta a védelmet, miközben kereste Orbán társát középen, és a jobbszélen is Bolla helyettesítésén dolgozott. Az eredményeket reálisnak, elfogadhatónak tartom.

Ugyanakkor megint voltak olyan félidők, amelyek előtt értetlenül állok – konkrétan a Szlovénia és a Kazahsztán elleni első játékrészekre gondolok. Ezek mind ajándékok az ellenfeleinknek.

A debreceni mérkőzésen ráadásul kazah szurkolókkal is találkoztál. Milyen benyomást tettek rád személyesen?

Nagyon kedvesek voltak, kifejezetten barátságos, könnyed embereknek tűntek. Még annak idején multis koromban is összefutottam egy kazah munkatárssal egy konferencián, és ugyanezt szűrtem le. Persze nem akarok általánosítani, nem lehet egy egész népet jellemezni néhány személy alapján, de a benyomásaim pozitívak voltak.

Az őszi Nemzetek Ligája-sorozat előtt több fontos játékos, köztük két kulcsember Sallai Roland, Varga Barnabás is megsérült, és Styles Callum is hiányzott. A körülmények ismeretében milyen eredményt vártál a négy mérkőzéstől, és hány ponttal lettél volna elégedett?

Teljesen felülírt minden várakozást a kulcsembereink hiánya. Míg Varga és Sallai komoly, esélycsökkentő érvágásnak tűnt, Styles távollétének kifejezetten az északír meccs miatt nem örültem, hasznos lett volna az ő Championship-rutinja a hasonló kaliberű középpályásokkal szemben.

Szerencsénk volt abban, hogy az ukránoknak is akadtak komoly hiányzói, Georgia pedig lejtmenetbe került. Az északírek szereplése lep meg a leginkább, talán ők jöttek ki a legjobban a sérüléshullámból.

Innentől kezdve jóslásokba is nehéz volt bocsátkozni, reméltem a legjobbakat kincstári optimizmussal…

Kezdésként Ukrajna ellen hazai pályán 1–0-ra kikaptunk, Észak-Írországban pedig gól nélküli döntetlent játszottunk. Hogyan értékeled ezt a két mérkőzést? Láttál előrelépést a második találkozón, vagy inkább csalódást jelentett ez a két találkozó?

Úgy láttam, a belfasti második félidőben állt össze valami. Akkor éreztem azt, hogy magára lelt a társaság, de még bátortalan volt a játékunk abban a tekintetben, hogy inkább őriztük a döntetlent, mintsem hajtottuk volna a három pontot.

Ez a hazai vereség után valahol érthető, de ha a focit szenvedéllyel játsszák, akkor könnyen kijön belőle valami olyasmi, mint Nagyszombatban. Persze a kockázat is benne van, és az adott edzőn múlik, ezt hogyan kezeli, lovagolja meg.

Az Ukrajna elleni hazai teljesítményünket átlagosnak ítélem meg, az inkább egy döntetlenszagú meccs volt, amelyen mi kapufát rúgtunk, a jobb erőkből álló ellenfél gólt. Belfastban viszont szerencsénk volt, hogy megúsztuk az első félidőt kapott gól nélkül.

Georgia ellen Kerkez Milos góljával megszereztük az első gólunkat, majd az első győzelmünket is az őszi Nemzetek Ligája-sorozatban. Mennyire voltál elégedett a látottakkal? A három pont mellett a játék képe is bizakodásra adott okot?

Azt gondolom, ezen a ponton már mindenki lejjebb adta az elvárásait, és nagyon örült a nyögvenyelős győzelemnek is. Jobb lett volna persze kétgólos vezetéssel nekimenni a véghajrának, de ebben a helyzetben ne keressük a kákán a csomót.

Kerkez végre megszerezte első gólját a válogatottban, amit nagyon megérdemelt már. Ha valamit kiemelnék, ami nem tetszett, azok a felesleges sárga lapok, pláne Milosé, amivel ki is pontozta magát az Ukrajna elleni “visszavágóra”.

Az ukránok elleni nagyszombati mérkőzést is a helyszínen nézted meg, és a magyar válogatott végül 2–1-re győzött. Szerinted megérdemelten nyertünk? Milyen volt a város és a stadion hangulata, és hogyan élted meg a győzelmet?

Én erre is azt mondom, hogy döntetlenszagú mérkőzés volt, hiszen az első félidőben toronymagasan jobb volt az ukrán csapat, a másodikra viszont felnőttünk hozzá.

Végre egy klasszikus, szikrázó, szenvedélyekkel teli összecsapást láttunk, ami fordulatokban és szép megmozdulásokban is gazdag volt. Külön örültem annak, hogy ezúttal a pályán is sportszerűen küzdöttek a felek, és a lelátói hangulat is megmaradt a szó- és füttycsata szintjén.

Nagyszombat óvárosi részét nagyon szépre rendbe rakták, az épületek nagy része fel van újítva, sok a sétálóutca, a kellemes kávézó és park. A hangulat magával ragadó volt, hiszen keveredtek a városnéző szurkolók, és sehol semmilyen atrocitással nem találkoztam.

A rendezés is profira sikerült, hiszen hamar be- és kijutottunk, nem volt semmilyen hatósági vegzálás, és a stadionba belépő szurkolótáborokat kordonokkal választották el egymástól.

Az időjárás pedig – különösen így október elején – több mint ideális volt a mérkőzéshez. Hálás vagyok a sorsnak, hogy részese lehettem ennek az élménynek, és minden ilyen jól sikerült.

Ha a négy őszi mérkőzést összességében nézzük, kiket emelnél ki a magyar válogatottból, és akadtak-e olyan játékosok, akiktől többet vártál?

Anélkül, hogy komolyan elemeztem volna az egyéni teljesítményeket, szubjektív benyomásaim, no meg a mérkőzések visszanézése alapján Csinger Márkot, Vitális Milánt és Osváth Attilát emelném ki, aki a vártnál sokkal jobb teljesítményt nyújtott (még ha nem is mindegyik fellépésén).

De ne feledkezzünk meg a rengeteget magára vállaló Szoboszlai Dominikról és Schäfer Andrásról sem – komoly mennyiségű munkát végeztek mind a négy meccsen, és minőséget biztosítottak a középpályán.

Ugyanez igaz a védelemben Orbán Willire. Kerkez Milos – mint oly’ sokszor – most is a végletek embere volt, bravúros szerelésekkel, góllal, komoly hibákkal és felesleges kakaskodásokkal.

Pozitívan meglepett még Tóth Alex játéka, elsősorban a belfasti találkozón, és Tóth Balázs is stabil pontja volt az együttesnek.

Úgy vélem, a látottak alapján Jurek Gábor és Szalai József is bizonyíthatja még, hogy több van benne.

Tóth Milán pedig nem a játékával, hanem a helyzetkihasználásával kápráztatott el – ilyen kiélezett szituációkban néha rutinos rókák is elbuknak, ő pedig higgadtan értékesítette azt, amit kellett.

Akinek viszont nem jött ki a lépés ősszel, az Lukács Dániel (bár a gólpasszáról ne feledkezzünk el), és Szűcs Tamás játéka is szürkébb volt a vártnál.

Az NL mérkőzések alatt többen is felvetették, hogy a válogatottnak vissza kellene térnie a háromvédős rendszerhez. Te melyik felállást tartod megfelelőbbnek a jelenlegi játékoskerethez?

Ez időről időre felvetődik, és valljuk be, nem indokolatlanul. Itt visszakanyarodnék a legutóbbi vb-selejtezőkre, amelyen ez a formáció túl gólképesnek bizonyult.

Bár lehet, hogy szárnyvédő pozícióra alkalmasabb jelöltek vannak a védelem jobb szélére, gondoljunk abba is bele, hogy középre Rossinak nem egy embert kellene Orbán mellé (és előbb-utóbb a helyére) találnia, hanem rögtön kettőt-hármat. Kérdés, hogy van-e akkora merítési lehetőségünk képzett és rutinos védőkből, hogy betöltsük ezt az űrt?

Van-e olyan kérdés a magyar válogatott kapcsán – legyen szó Marco Rossi munkájáról, a keret minőségéről vagy egyes játékosok megítéléséről –, amelyet szerinted a közvélemény nem a helyén kezel?

Hatalmas űrt látok – bár ez az elmúlt negyven évre igaz – az elvárások és a magyar futball hátországa között van. A válogatott a kirakat, csak az a probléma, hogy a raktár szinte üres. Nincs minőségi termelés, nagyon nehéz pótolni a kikopó, kiöregedő játékosainkat.

Emiatt hatalmas az eredménykényszer, mert a lassú építkezést, a fokról fokra történő előrelépést a közvélemény nem viseli el. A megújulást nem a válogatottnál kellene kezdeni, ami a futballvár felépítésének utolsó fázisa, hanem az alapozásnál, a jövő játékosainak képzésénél.

Meggyőződésem, hosszú távon csak akkor lesz újra erős, és állandó vb-Eb-résztvevő a magyar válogatott, ha egymás után kopogtatnak a tehetségek az öltözője ajtaján, és Marco Rossinak nem nagyítóval kell keresnie, hogy ki az, akit behívhat a nemzeti csapatba, hanem egy tehetséges játékosokból álló listát nézhet végig.

Hosszú idő, amire idáig eljutunk, de nincs más út. Csak le kellene másolni a működő példákat, adaptálni a helyi viszonyokra, és fegyelmezetten végigmenni a lépéseken.

Négy forduló után a magyar válogatott hét ponttal áll a Nemzetek Ligája-csoportjában, és novemberben még két mérkőzés vár rá. Szerinted milyen eredménnyel zárhatjuk a sorozatot? Vargával és Sallaival kiegészülve meglesz a csoportgyőzelem?

Bármi lehetséges, hiszen a két novemberi meccs egy új helyzet lesz, más formában, más állapotban lévő keretekkel. Jól állunk viszont a versenyben, és a sorsunk a saját kezünkben van.

Úgy gondolom, rendkívül nehéz, vízválasztó lesz a tbiliszi meccs, azon sok minden eldőlhet. De szintén fontos a belfasti északír-ukrán találkozó, mert ha az döntetlenre végződik, akkor még egy esetleges georgiai vereség után is megelőzhetnénk az északíreket egy budapesti győzelemmel.

Vicces egyébként, nem? Milyen a sors: ismét egy ír csapattal vívhatunk ki-ki mérkőzést az utolsó fordulóban, itthon, mint tettük azt 2025-ben. Majdnem napra pontosan egy évvel később…

Bár a magyar válogatott sorsa a tavalyi Írország elleni dráma után ismét a saját kezében van, a hosszú távú eredményesség nem múlhat csupán a pillanatnyi formán vagy egy-egy bravúros egyéni villanáson.

Ahogy Végh András is rámutatott, a nemzeti csapat a magyar futball kirakata, ám a tartós nemzetközi eredményességhez valódi utánpótlásbázisra és következetes építkezésre van szükség. A novemberi mérkőzések előtt bizakodva várhatjuk a folytatást, de a magyar labdarúgás jövőjének legfontosabb kulcsa az utánpótlás-nevelés minőségében rejlik.

Köszönöm Andrásnak az interjút és a részletes, elgondolkodtató válaszokat! Kívánom, hogy még számtalan emlékezetes válogatott mérkőzés, felejthetetlen történet és igazi „libabőrös” pillanat várjon rád – és persze veled együtt az olvasóidra is.

Horváth Zsolt
a valogatottfoci.hu alapítója és szerzője