Miért nem nevel nemzetközi tehetségeket a stadion és a pénz? – Interjú a Futball Mágia alapítójával (1. rész)

Mindössze 14 évesen a Budapest Honvéd történetének legfiatalabb profi szerződéssel rendelkező játékosa lett, korosztályos válogatott kerettag volt, a lisszaboni Sportingnál is bizonyíthatott, majd a Ferencvárosnál hétről hétre Szerhij Rebrov felnőttcsapatával készült. A most 24 éves Kecskeméti Péter előtt ígéretes karrier állt, ám két súlyos keresztszalag-sérülés kettétörte pályafutását, még mielőtt az igazán kibontakozhatott volna. A kényszerű visszavonulás után sem fordított hátat a sportágnak: a taktika, az utánpótlás-struktúrák és a nemzetközi képzési modellek tanulmányozásába fektette energiáit.

2025-ben elindított oldala, a Futball Mágia villámgyorsan a hazai futballközeg egyik legmeghatározóbb független felületévé vált: az organikus elérések száma mára meghaladta a 190 milliót, a követőtábora pedig a fél százezres nagyságrend felé közelít. Ugyanakkor miközben több tízezres követőtábort épített fel, a hazai hivatalos edzőképzés kapui kétszer is zárva maradtak előtte. Péter hitelességét a saját élményei adják: egykori akadémistaként belülről tapasztalta meg a magyar utánpótlás működését, ma pedig külső szemlélőként, tabuk és érdekcsoportok nélkül világít rá a rendszer rejtett mechanizmusaira.

Nagyinterjúnk első részében az oldal indulásáról, a gyors sikerről, valamint a hazai akadémiák legégetőbb strukturális kérdéseiről beszélgettünk — kitérve a finanszírozási környezet torzító hatásaira, a káros eredménykényszerre és arra, miért nem garantálják a modern létesítmények a nemzetközi szintű labdarúgók kinevelését.

Milyen céllal indítottad el a Futball Mágiát, és miért éppen ezt a nevet választottad?

Mindenekelőtt szeretnék üdvözölni mindenkit, és megköszönni a felkérést, illetve a lehetőséget. Mindig nagy megtiszteltetés és öröm számomra, ha kíváncsiak a futballról alkotott gondolataimra és szakmai szemléletemre.

Ami az oldalt illeti, alapvetően három fő pillérre épült az elképzelésem. Az első és talán a legerősebb az volt, hogy a saját környezetemben sokadik próbálkozásra sem sikerült közvetlenül a futballpályán elkezdenem a szakmai utamat. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy lenne mondanivalóm „a világnak”, és a saját pályafutásom során megszerzett tapasztalatokból, tanulságokból talán mások is profitálhatnak – legyen szó gyerekekről, szülőkről, edzőkről vagy egyszerűen bárkiről, akit érdekel a hazai futball és annak mélyebb működése.

A második pillér szorosan kapcsolódik ehhez. Úgy indultam neki az oldalnak, hogy ha akár csak egyetlen fiatal játékos profitál azokból a hibákból, rossz döntésekből vagy tapasztalatokból, amelyeken én keresztülmentem, akkor már megérte elkezdenem. Nem futballista családban nőttem fel, ezért pontosan tudom, hogy itthon mekkora hátrányból indulhat egy olyan gyerek, akinek nincs a közvetlen környezetében olyan személy, aki szakmailag tudná segíteni, irányítani vagy akár csak megfelelő kérdésekkel jó irányba terelni.

A harmadik pillér pedig a kapcsolat- és értékteremtés volt. Szerettem volna létrehozni egy olyan felületet, ahol bárki elmondhatja a véleményét, akár egyetért velem, akár teljesen másképpen lát egy adott kérdést. Hiszek abban, hogy valódi szakmai fejlődés nem abból születik, ha mindenki ugyanazt gondolja, hanem abból, ha képesek vagyunk kulturáltan ütköztetni az érveinket, megkérdőjelezni bizonyos dolgokat, és érdemi szakmai párbeszédet folytatni egymással.

Az oldal nevén őszintén szólva nem gondolkodtam túl sokat. A „Futball” adott volt, a „Mágia” pedig arra a varázslatos szerepre utal, amelyet ez a játék egészen kicsi korom óta betölt az életemben. Hat-hét éves korom óta rengeteget változott körülöttem a világ, és természetesen én magam is sokat változtam, egy dolog azonban mindvégig állandó maradt: a futball szeretete. Számomra ez mindig jóval több volt egyszerű sportnál. Meghatározta a gyerekkoromat, rengeteg döntésemet, emberi kapcsolatokat adott, örömöket és csalódásokat egyaránt, és valamilyen formában végigkísérte az eddigi életemet. Amikor tehát „mágiáról” beszélek, elsősorban arra a nehezen megfogható, mégis nagyon is valós, varázslatos hatásra gondolok, amelyet a futball gyerekkorom óta gyakorol rám. Tulajdonképpen ezt szerettem volna a névben is visszaadni.

Milyen várakozásokkal indultál, és hogyan élted meg, hogy alig több mint egy év alatt egy közel 50 ezres közösség épült köréd?

Várakozások helyett inkább a tenni akarás dominált a gondolataimban. 2025. május 1-jén, egy csütörtöki napon, amikor is otthon tartózkodtam, az életem elmúlt időszakán morfondíroztam, és eldöntöttem: nincs mire tovább várni. Vesztegetnivaló időm nem sok van, veszítenivalóm pedig talán még kevesebb, úgyhogy létrehoztam az oldalt.

Azt valószínűleg én sem gondoltam akkor, hogy bő egy év alatt teljesen organikusan több mint 193 millió megtekintést generál majd az oldal. Abban viszont nagyon bíztam, hogy az emberek részéről van igény az ilyen jellegű, mélyebb, szakmaibb futballtartalmakra.

Az egyik legfontosabb mottóm az életben, hogy a kemény munka előbb vagy utóbb, de kifizetődik, illetve ha valamibe belekezdek, azt szeretem maximálisan csinálni, amennyire csak tőlem telik. Az oldal esetében sem volt ez másképp. Rengeteg munkát, időt és energiát tettem bele az elmúlt több mint egy évben, az emberek pedig ezt azzal jutalmazták, hogy hamarosan már ötvenezren leszünk. 

Ez számomra hatalmas visszaigazolás, és nagyon hálás vagyok érte mindenkinek, aki akár egy követéssel, megosztással, hozzászólással vagy egyszerűen azzal, hogy rendszeresen elolvassa a tartalmakat, részese lett ennek a közösségnek. 

A kezdeti remény időközben felelősséggé is alakult. Amikor már ennyi emberhez jutnak el a tartalmaim, úgy érzem, kötelességem minden alkalommal megfelelő minőséget képviselni. Ez persze egyfajta teher is, de számomra kifejezetten édes teher – örömmel állok elébe.

Szerinted mi az, ami miatt ennyien követik a tartalmaidat? Mi az, amit máshogy csinálsz, mint a magyar futballal foglalkozó többi oldal?

Talán az egyik ok az lehet, hogy olyan témákhoz is rendszeresen hozzányúlok, amelyek sokak számára kényelmetlenek, megosztóak, vagy amelyeket egyszerűbb lenne elkerülni.

Jelenleg nem tartozom egyetlen klubhoz, szervezethez vagy érdekcsoporthoz sem, ezért függetlenként – amolyan szabadúszóként – a futballban zajló folyamatokról azt írom le, amit valóban gondolok. Igyekszem minden kérdést több oldalról megvizsgálni, a lehető legkevesebb elfogultsággal, és nem ahhoz igazítani a véleményemet, hogy az éppen kinek tetszik vagy kinek nem.

Játékosként belülről láttad a magyar futballt, most pedig kívülről elemzed. Mi az, amit ma már teljesen másképpen látsz, mint akkor?

Ha röviden és tömören kellene összefoglalnom, azt mondanám: fiatalon azt gondoltam, hogy a rendszer van a gyerekekért, mára viszont egyre inkább úgy érzem, hogy a gyerekek vannak a rendszerért. Ifjú akadémistaként azt hittem, hogy mi, gyerekek valóban fontosak vagyunk a rendszer számára, az elmúlt évtized tapasztalatai azonban jelentősen megváltoztatták ezt a véleményemet. 

Ma sok esetben azt látom, hogy a rendszer nem értékként, hanem inkább eszközként tekint a gyerekre. Egy jelentős részben mesterségesen fenntartott finanszírozási környezetben ugyanis, ahol egy klub működése nagymértékben támaszkodhat külső forrásokra, jóval kisebb lehet a gazdasági kényszer arra, hogy valóban magas szintű játékosokat képezzen, majd az általuk létrehozott értékből tartsa fenn önmagát. 

Ebben a struktúrában pedig könnyen előfordulhat, hogy a gyerek fejlesztendő érték helyett inkább magának a rendszernek a működéséhez szükséges eszközzé válik. Természetesen tisztelet a kivételnek, mert szerencsére vannak olyan szakemberek és közegek, ahol valóban a gyerek áll a középpontban.

Van olyan edző vagy futballszakember, akitől játékosként sokat tanultál, és akinek a gondolkodása ma is hatással van rád?

Elsősorban Isa Gábort emelném ki, aki sajnos már nem lehet közöttünk. Amikor a Honvédhoz kerültem, ő volt a vezetőedzőm, és mind emberileg, mind szakmailag rengeteget tanulhattam tőle. Szinte saját gyerekeiként tekintett ránk, nem pusztán játékosokként, és ezt a fajta hozzáállást a mai napig nagyon nagyra értékelem.

Pisont Istvánról szintén csak jó dolgokat tudok elmondani, ahogyan Lisztes Krisztiánról is. Mindhármuktól rengeteget kaptam, és vannak olyan gondolatok, szemléletmódok, amelyeket a mai napig magammal viszek abból az időszakból.

Magyarországon az elmúlt másfél évtizedben rengeteg pénzt fordítottunk akadémiákra és infrastruktúrára. Miért nem jelenik meg ennek az eredménye megfelelő számú, nemzetközi szintű játékosban?

Azt gondolom, hogy ebben a kérdésben részben maga a válasz is benne van. Egy futballrendszer minőségét ugyanis hosszú távon nem az infrastruktúra, nem a csili-vili létesítmények, hanem a benne dolgozó szakemberek tudása és képzettsége határozza meg.

Egy stadion nem tud különbséget tenni egy fiatal játékos aktuális teljesítménye és a benne rejlő valódi potenciálja között, egy modern akadémia pedig önmagában nem képes játékost fejleszteni. Az infrastruktúra természetesen fontos, de csak eszköz. Véleményem szerint az elmúlt másfél évtizedben a betonba és épületekbe fektetett források mellett legalább ugyanilyen hangsúlyt kellett volna helyezni a tudásba, az innovációba, az edzőképzésbe és általában a humánerőforrás-fejlesztésbe. Végső soron tehát soha nem az dönti el egy futballrendszer jövőjét, hogy milyen falakat építünk, hanem az, hogy az emberek milyen tudást tesznek közéjük.

Játékosként találkoztál olyan helyzetekkel, amikor nem kizárólag a teljesítmény vagy a tehetség alapján dőlt el, hogy ki kap lehetőséget? Mennyire tartod ezt problémának a magyar utánpótlásban? Létezik urambátyám-rendszer?

Igen, játékosként találkoztam olyan helyzetekkel, amikor úgy éreztem, hogy nem kizárólag a pillanatnyi teljesítmény, a tehetség vagy a fejlődési potenciál döntött arról, hogy ki milyen lehetőséget kap. 

Azt ugyanakkor kívülről nagyon nehéz megítélni, hogy egy-egy döntés mögött pontosan milyen szempontok álltak, ezért konkrét esetekből nem szeretnék általános következtetéseket levonni. Hogy ezt urambátyám-rendszernek nevezzük-e, az már megfogalmazás kérdése, azt viszont naivitás lenne állítani, hogy a magyar futballban a kapcsolati hálóknak semmilyen szerepük nincs, hiszen bizonyos esetekben ez nagyon is valós jelenség.

A magyar akadémiák legnagyobb problémája inkább a képzés minősége, vagy az, hogy a rendszer nem tudja megfelelően kiválasztani és megtartani a legtehetségesebb gyerekeket?

Én ezt a két területet nem választanám el egymástól, inkább komplexen értelmezném a problémát. Mielőtt azonban magáról a kiválasztásról vagy a képzés minőségéről beszélünk, szerintem jóval messzebbről kell nekifutni a kérdésnek. Számomra az első két kérdés az, hogy egy ilyen, jelentős részben mesterségesen fenntartott és túlfinanszírozott rendszerben valóban elsődleges cél-e megtalálni és kiválasztani azokat a gyerekeket, akikben hosszú távon a legtöbb lehetőség rejlik, illetve valóban elsődleges cél-e nemzetközi szintű játékosokat nevelni belőlük.

Van erre egy nagyon egyszerű hasonlatom: ha én akkor is minden hónapban megkapom a fizetésemet, ha egy teljes hónapig nem megyek be dolgozni, vajon ugyanolyan erős lesz-e bennem a kényszer arra, hogy bemenjek és a lehető legjobban végezzem a munkámat? Valószínűleg nem. Szerintem a futballban is fontos kérdés, hogy egy rendszer milyen ösztönzőket teremt azok számára, akik benne dolgoznak.

A kérdés másik részére válaszolva, azt tapasztalom, hogy még 2026-ban is sok helyen jelen van az eredménykényszer az utánpótlásban, ezt pedig óriási problémának tartom. Amíg rövid távban, fél- vagy egyéves ciklusokban gondolkodunk, és az a kérdés, hogy kikkel lehet U15-ös vagy U16-os bajnokságot nyerni, addig nagyon nehéz valóban a hosszú távú potenciál alapján kiválasztani a játékosokat.

Egy 12–13 éves gyerek lehet adott pillanatban kisebb, gyengébb vagy fizikálisan kevésbé fejlett, miközben hosszú távon éppen benne lehet nagyobb nemzetközi szintű potenciál. Ha azonban az aktuális teljesítményt összekeverjük a potenciállal, könnyen elveszíthetjük ezeket a játékosokat – és meggyőződésem, hogy el is veszítjük. 

Amíg pedig az akadémiák elsősorban abban versenyeznek egymással, hogy ki nyer több utánpótlás-bajnokságot, és nem abban, hogy ki képes több, komoly értéket képviselő játékost kinevelni és akár több millió euróért Nyugat-Európába értékesíteni, addig szerintem ennek a problémának legfeljebb a felszínét kapargatjuk. No, a képzés minősége önmagában is megérne egy külön beszélgetést, arról talán majd legközelebb.

Interjúnk hamarosan megjelenő 2. részében Péter elmondja véleményét az edzői kiválasztásról, a fiatalok korai külföldre igazolásáról, részletesen felidézi a kétszeri sikertelen MLSZ-es edzőképzési felvételijét, valamint őszintén beszél a magyar válogatott vb-selejtezős kieséséről és a Marco Rossi körüli dilemmáról.

Horváth Zsolt
a valogatottfoci.hu alapítója és szerzője