A magyar sportban oda építettünk akadémiát, ahol nem volt gyerek – Interjú a Daniasport.hu alapítójával (2. rész)

Míg Dánia szinte futószalagon szállítja a játékosokat az európai elitbajnokságokba, addig a magyar futball évtizedek óta küzd az áttöréssel. Miért termel ki egy lényegében amatőr alapokon nyugvó, skandináv civil rendszer nagyságrendekkel több topligás labdarúgót, mint a milliárdokból működtetett hazai?

Interjúsorozatunk második részében Orvos Andrással, a Daniasport.hu alapítójával a korai eredménykényszer buktatóiról, a háttérország nélküli gyerekek elveszéséről és a dán „Lego-elvről” beszélgettünk. Terítéken a hazai utánpótlás legfájóbb strukturális hibái, és a kérdés: miért csak a „kontext-talenteknek” áll a zászló Magyarországon?

Miközben Dánia az elmúlt hét világbajnokságból ötön is ott volt és több mint félszáz játékosa futballozik az európai topbajnokságokban, addig nálunk ez a szám elenyésző, világbajnokságon pedig utoljára 1986-ban jártunk. Mik a legfőbb különbségek a két utánpótlás-rendszer között?

Ott kezdődik, hogy teljesen fordítva gondolkodunk a struktúráról. A legfontosabb, hogy amikor felépítesz egy sportágat, legyen egy stabil, széles alapod. Ha ezt a tömegbázist kiépíted, azt később meg lehet tölteni szakmai tartalommal, és évtizedekig lehet rá építkezni.

Ha az embernek gyereke van, előbb-utóbb leül vele legózni. Amikor a gyerek karácsonyra megkapja a készletet, és építeni akar valami igazán nagyot, akkor először a létező legnagyobb, szürke alaplapot fogja kihúzni a dobozból. Mert tudja, hogy csak arra lehet masszív, hatalmas várat felhúzni.

Pontosan így működik ez a dán sportban is: minél több gyereket vonsz be minél kisebb korban, annál szélesebb lesz az alaplapod, vagyis a tömegbázisod. Ha egy dán kisfaluban van három-négy gyerek, belőlük öt-hat évesen már csinálnak egy minicsapatot. Biztosan akad melléjük egy lelkes apuka vagy anyuka, és innen kezdődik el a tehetséggondozás.

Hogy mikortól kezdjük el az utánpótlás-nevelést Dániában? Itt azt szokták mondani: akkor, amikor először bekötjük a gyereknek a focicipőjét.

Találnak egy helyi klubot, egy szülőt, aki felfújja a labdákat, kijelöl egy kis pályát, és indul a játék. Először 3 a 3 ellen, aztán jön az 5 az 5, a 7 a 7, a 8 a 8 elleni játék, míg végül lépésről lépésre felépítik a gyerekeket a nagypályára.

Mi Magyarországon ezzel szemben úgy csináltuk, hogy fogtuk a vár bástyáját, és el akartuk helyezni valahova a semmibe: oda csináltunk stadiont, ahol nem volt foci, és oda építettünk akadémiát, ahol nem volt gyerek.

A dán rendszer másik kulcsa, hogy senkit sem rekesztenek ki: mindenkit próbálnak addig bent tartani a rendszerben, ameddig a gyerek csak szeretne benne lenni. Nem pedig addig, amíg egy edző azt mondja, hogy te már nem lehetsz. Létrehoznak A, B és C kategóriájú csapatokat, így mindenki a saját szintjének megfelelő nívójú bajnokságban játszhat.

Ez azért is jó, mert az UEFA-tanfolyamokon azt tanultam, hogy sokszor a B játékos felnőttkorára megelőzi az A-t. Az A kategóriába tartozók között nagy azoknak az aránya, akikből végül nem lesz jegyzett futballista – lehet, hogy kapnak egy-két meccset, de nem futnak be igazán nagy karriert. A B játékosoknál viszont gyakrabban fordul elő, hogy közülük valódi klasszisok nőnek ki. Emiatt rendkívül fontos, hogy a rendszer türelmes legyen, ne engedje idő előtt elveszni a gyerekeket.

Malene Holm, egy Magyarországon élő dán önkéntes edző korábban úgy fogalmazott, hogy a két ország közötti egyik legnagyobb különbség: Hogy míg a magyar utánpótlásban eredménykényszer van, addig Dániában a fejlesztés van a fókuszban. Mennyire látod ezt így a mindennapokban?

Ezzel egyet tudok érteni. Persze ha kikapunk, a gyerekek nálunk is sírnak – hiszen senki sem azért húz focicipőt, hogy veszítsen –, de az, hogy 13–14 éves korban menetrendszerűen megverünk valakit 7–0-ra, 8-0-ra abból a győztes csapat sem tanul. Dániában arra törekednek, hogy a gyerekeknek mindig a legoptimálisabb fejlődési környezetet biztosítsák. Kiegyensúlyozott mérkőzésekre van szükség, ahol az erőviszonyok egyenlően oszlanak el a pályán, mert a fejlődést a kihívás generálja.

A Dán Labdarúgó-szövetségnek (DBU) van egy iránymutatása: a legfontosabb cél, hogy a gyerekek pozitív élményekkel távozzanak a pályáról. Ez egyaránt múlik a bírón, az edzőkön és a szülőkön.

Ugyanakkor nem szabad naivnak lennünk: Dániában is iszonyatosan nagy verseny folyik a tehetségekért. Már 9–10 éves kortól árgus szemekkel figyelik a gyerekeket; csak a holland Ajaxnak több játékosmegfigyelője is dolgozik folyamatosan az országban. A különbség a prioritásokban és az időzítésben van. Az, hogy 13–14 éves korban ki nyeri meg a gyerekbajnokságot, az még nem jelent semmit.

Viszont ahogy a játékosok idősödnek – 15, 16, majd 17 évesen –, ott már lépésről lépésre bejön az eredmény fontossága is. Az U19-es korosztályban pedig már kifejezetten hangsúlyos a eredmény. Ez teljesen logikus, hiszen az az osztály a felnőtt futball előszobája: ott már készen kell állni a profi világra, ahol a pontok és az eredmények határoznak meg mindent.

A lényeg viszont az, hogy a piramis alján egyáltalán nincs meg az, mint Magyarországon, hogy minden áron meg kell nyerni a meccset.

Ha megnézzük a jelenlegi legjobb magyar labdarúgókat – Szoboszlai Dominikot, Sallai Rolandot vagy éppen a most gyengébb időszakát élő Szalai Attilát is említhetném–, mindannyian sportolói családból jöttek. Miért van az, hogy nálunk szinte csak az ilyen háttérrel rendelkező fiatalok jutnak el a csúcsra?

Magyarországon óriási probléma, hogy azok a gyerekek, akik nem „kontext-talentek” – vagyis nem olyan családból jönnek, ahol a szülők korábban sportoltak, és ismerik a sport világát –, szinte oda sem tudnak kerülni a tűzközelbe. Nálunk azért lettek ők a legnagyobb tehetségek, mert mögöttük megvolt a rendkívül tudatos, profi szülői háttérország, rálátás a sport világára, így át tudta segíteni őket a rendszer hibáin, és egyéni utat tapostak ki számukra.

Aki viszont nem ilyen sportos miliőben nő fel otthon, az szinte teljesen elveszik a hazai rendszerben. Lehet, hogy van egy-két kivétel, de ez hatalmas veszteség a magyar sportnak.

Dániában figyelnek arra, hogy ne csak azok érhessenek oda, akik ilyen kontextusban nőnek fel. Az a szemlélet vezérli őket, hogy minden egyes emberre szükség van, és mindenkinek olyan képzést kell biztosítani a helyi klubban, amivel eljuthat a top nívóra.

Sokan mondják a magyarra, hogy sportnemzet, de a skandináv mindennapokat látva ez mennyire igaz?

Mondhatjuk persze otthon, hogy sportnemzet vagyunk, és ha csak a magyar emberek rajongását nézzük a sport iránt, az csodálatos, elképesztő tud lenni, de érdemes lenne ezt a sportnemzet kifejezést átértékelni, átgondolni, mert lenne mit javítani még, hogy ezt a kifejezést bátran kimondjuk.

Itt vissza kell mennünk a társadalom alapjaihoz: hogyan akar élni egy közösség, hogyan taníttatja a gyermekeit, és mit jelent számára a sport? Azt szoktam mondani, hogy a skandináv országokban – ha konkrétan Dániát nézem – a fitnesz az olcsó és a kocsma a drága, míg otthon a kocsma az olcsó, és a fitnesz a drága. Milyen egészséges társadalmat akarunk így felépíteni?

Itt egy ötezres településen három fitneszterem is működik, és munka után mindegyik tele van. És lehet, hogy mondjuk a kocsma nem is tudom, hogy hol van, vagy lehet hogy nincs is. Délutánonként tele vannak a szabadidőparkok, a padel- és a teniszpályák – Skandináviában a szabadidősportnak iszonyatosan nagy ereje van.

Persze, ha összehasonlítjuk a sportot, lehet beszélni arról, hogyan fedezik fel a tehetségeiket – igen, lehet, hogy máshogy –, de az egésznek az alapja az, hogy legyen egy sportnemzet, amely egy bárki számára elérhető, széles bázisra építkezik. Úgy kell felépíteni a rendszert, hogy úgy gondoljunk a sportra: ebbe jó beletartozni, megőrzi az egészséget, és nem kerül sok pénzbe. Egyszerűen úgy kell rá tekintenünk, hogy jó sportolni, ehhez pedig egy támogató közeg kell. Az is fontos, hogy egy faluból ne kelljen 15–20 kilométert utazni egy fitneszteremért, hanem helyben legyenek termek, pályák, lehessen teniszezni, elmenni focizni vagy futni.

A legfontosabb különbség a gondolkodásmódban van: a sport itt ugyanazt a levegőt szívja, mint a társadalom többi része. Magyarországon ezzel szemben gyakran egy elkülönült világként működik. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy itt, Dániában az anyukák, a testnevelő tanárok és a villanyszerelők munka után sokszor különb játékosokat képeznek a szabadidejükben, mint otthon a főállású, fizetett edzők.

Felfoghatatlan az ember számára, hogy miközben ez a skandináv alap működik, addig egy 10 milliós országnak, mint Magyarország, alig van olyan futballistája vagy kézilabdázója, aki topnívót, igazi világklasszis szintet képvisel.

(Interjúsorozatunk záró, 3. részében rátérünk a dán és a magyar klubfutball, valamint a bajnokságok valós színvonalára, megnézzük a Midtjylland és a Ferencváros európai kupacsatáit, bemutatjuk a skandináv liga elképesztő exportbevételeit, és kiderül az is, kik a világbajnokság legfőbb esélyesei, és ki lehet a torna meglepetéscsapata.)

Kiemelt kép forrása: mlsz.hu